Önkénteskedés - Timi beszámolója 2.

A napot a kardiológiai osztály kápolnájában kezdem, minden csütörtökön ima vagy mise van. Néhány orvos, jobb állapotú beteg, illetve hozzátartozók jönnek a misére. A kórházlelkész csapata készíti elő a misét és az imát, velük mindig találkozom. Aztán együtt kávézunk, sütizünk, megbeszéljük a gyerekek nehézségeit. Ők a beteg gyerekkel találkoznak, én meg a családjukkal. Nagyon őszinte és bensőséges a légkör, hihetetlen kedves emberek. És onnan megyek át a La Maison du Petit Monde-ba, vagyis a szállóba. 

 A betanulás folyamán egy napig a portás lányt követtem, néztem, hogy vezeti fel a családot, mit mond, mit válaszol a kérdésekre, miket, hogyan ellenőriz a szobákban, végig jegyzeteltem, és aztán megtanultam olyan szavakat, hogy távirányító, fogas, italautomata… A következő alkalommal én csináltam és a portás lány segített, ha valamit kifelejtettem. Eleinte nagyon koncentráltam a feladatomra és lassan, keveset beszélgettem.  De pár hét, hónap után már szívesen elbeszélgetek velük, nem kínos a liftben lenni. Ha gyerek jön a szülőkkel, ő nyomhatja meg a liftben a gombot, bekapcsolhatja a tv-t, fel- és lekapcsolhatja a lámpát, segít összeszámolni, megvan-e a négy fogas a szekrényben, segíthet megkeresni a szobaszám alapján a konyhaszekrényben és a hűtőben a zárható helyeket.

A szállóban vannak nehezebb napok, pl. amikor meghal egy baba. Ilyenkor meghallgatom az anyukát, az apukát vagy a nagymamát, és van hogy együtt sírunk. De együtt is örülök velük, ha meggyógyul a gyermekük és hazaengedik, vagy ha jól sikerül az operáció. Vannak visszatérő családok, akik rendszeresen járnak kezelésekre, kontrollra, mások pedig életükben először járnak Franciaországban, és mindenben segítségre szorulnak. 

Előfordul, hogy több különböző korú és nyelvű gyereket kell összehangolnom a játék során. Az angoltudásom előnyt jelent. Van, hogy baleset vagy súlyos helyzet miatt helikopter szállítja a gyereket, és a család külön érkezik kocsival. Ilyenkor - teljesen érthető módon- zavartak, nem tudnak figyelni alapdolgokra sem és háromszor is felteszik ugyanazt a kérdést. Ekkor nagy megértésre és türelemre van szükség. Kalandos volt, amikor az elzászi nyelvjárást nem értettem, és kézzel-lábbal magyaráztam el a dolgokat. De találkoztam erdélyi magyar anyukával is, akinek az újszülött babáját agydaganattal műtötték. És voltak viccesebb jelenetek is, pl. amikor a játszószobában egy egeret kergettünk és végül kaptunk el. 

Voltak ünnepélyes pillanatok is, amikor szeptemberben megünnepeltük a szálló 25. születésnapját. Ekkor derült ki számomra, hogy egy nagymama és egy nőgyógyász összefogott, és ők kezdeményezték ezt a helyet 25 éve. Azóta kibővült ez a kezdeményezés és Lyon más kórházai mellett is terveznek hasonló helyeket. Sok támogatójuk van az elégedett családokból, így megfizethető a szerényebb jövedelműeknek is. Az emberek jól érzik itt magukat, nyugalmat, megértést kapnak. Van az egésznek egy családias hangulata, a közös terekben találkoznak, megosztják nehézségeiket. A pszichológusnő szerda esténként közös süti sütést kínál fel, közben beszélget a nehézségeket, sokk-hatásokat átélt szülőkkel.

Nagyon hálás vagyok, hogy itt tölthetem az apostoli tevékenységem, nyáron nem lett volna kötelező menni, de szívesen segítettem és mentem, néha helyettesítettem másokat is, más napokon. És a novíciátus második évében nem kellett váltanom, hanem folytathatom a La Maison du Petit Monde-ban az önkénteskedést. Időközben pedig rájöttem, nem a nyelvtudás a fontos, hanem a jelenlét, és a szeretettel való fogadás, odafordulás.

Hála Magdolna Zsófiának (is).

Milánkovics Tímea Sacré Coeur novícia