Felismerni Isten akaratát

Minden ember legmélyén ott van a nusz. Ez nem merül ki az "értelem"-ben vagy az "ész"-ben. Ennél sokkal mélyebb valóság, a szív mélyével, a szellemel (lat. mens) azonos. A régiek szemében a nusz Isten helye bennünk, és itt található az az egyedülálló terv is, amelyet Isten alkotott rólunk. Ez a terv a szeretet terve, s igazodik mindannak kibontakozásához, amit saját létének és fejlődésének képességeként minden ember magában rejt.

Istennek ez a szeretetterve egybeesik azzal a vággyal, amellyel felénk fordul. Istennek az emberrel kapcsolatos akarata az, amit Isten kíván neki, s ez szeretetének gyümölcse; magának a szeretetnek a szinonimája. Egészen bizonyos, hogy Istennek e vele kapcsolatos vágyán és szeretetén kívül nem történhet semmi tökéletesebb, kellemesebb és mélyebben örömteli dolog az emberrel.

Sajnos azonban nem könnyű utolérni magunkban Istennek ezt az akaratát, mivel a bűn következtében elhomályosult bennünk Istennek ez a vágya, amely a belső egységünk forrása. Belső egységünk megsérült, ezer apró felületes vágy töredékeire hullott szét, amelyek előtérbe kerültek bennünk, minden irányba szaggatnak minket, s megakadályozzák, hogy tudatosítsuk, mi is Isten igazi vágya.

Korunkban van olyan lelkiségi irodalom, amely azt hangsúlyozza, hogy Isten akarata keresztre feszít. Ez az irodalom fontosnak tartja, hogy "lemondjunk" saját akaratunkról és engedelmeskedjünk Isten akaratának. Ezzel azt a benyomást kelti bennünk, hogy Isten akarata szükségképpen fájdalmas dolog: fejünk felett lebeg, mint valami Damoklész kardja, amelynek előbb-utóbb meg kell tapasztalnunk fájdalmas élét... Szerencsére a valóság nem igazodik ehhez a képhez. Ha tagadhatatlan is, hogy Isten velünk kapcsolatos akarata olykor áldozatokat követel tőlünk, ennek az akaratnak legtitkosabb mélye valójában egybeesik a mi legharmonikusabb kibontakozásunkkal és tökéletes boldogságunkkal. Ugyanígy a mi teljes kibontakozásunk feltétlenül egybeesik Isten velünk kapcsolatos akaratával.

(Részlet André Louf A többi - kegyelem c. könyvéből)

Kép: Sophie Maille RSCJ