Heim Kata hivatástörténet (2/2)

A 2002-es év lelkigyakorlata különös áttörést hozott: elhittem, sőt megtapasztaltam, hogy Isten valóban szeret, önmagamért, és nem azért, amit teszek. Ez a tapasztalat nagy változást hozott az életembe, olyat, amit nem én tettem, hanem csak észrevettem egy idő után: nyitottabb lettem másokra, már nem azt vártam, vágytam, hogy észrevegyenek, segítsenek, szeressenek, hanem én léptem az emberek felé és próbáltam őket meghallgatni, segíteni, szeretni. Ennek hatására egyre jobban éreztem magam a bőrömben, és így egyre többet mosolyogtam. Néhány év után pedig azt éltem meg, hogy már engem is úgy látnak mások, mint egykor én azt az egyetemista fiút. Ekkor értettem meg, amit Nemes Ödön jezsuita atyától sokat hallottam, hogy mély vágyaink megegyeznek Isten vágyával velünk kapcsolatban.

Bár ehhez még hozzájárult egy másik lelkigyakorlatos élményem: Egész nap sírtam, hogy nem akarok szerzetes lenni – a mai napig nem tudom, akkor honnan jött ez a gondolat és félelem -, és a nap végén Isten azt mondta nekem, hogy ő semmi olyat nem vár tőlem, amit én nem szeretnék. Isten szabadon hagyott, nem kényszerített, és talán épp ez kellett ahhoz, hogy - ugyan jó néhány évvel később -  végül mégis meg merjem engedni magamnak annak a lehetőségét, hogy talán egyszer szerzetes legyek. Amint kinyitottam erre a szívem, hol máshol, mint egy újabb lelkigyakorlaton, csodálatos dolgok kezdtek történni velem.

6 évvel ezelőtt, Mária Magdolna napján szívembe markolt a napi olvasmány egy mondata az Énekek énekéből: „Keresem, akit szeret a lelkem”(Én3,1).  És erre a megfogalmazott vágyra válaszul Isten nagyon közel jött hozzám és átölelt, beborított szeretetével. Nem tudom ezt másképp megfogalmazni. Ez az élmény, ami nem egyszeri alkalom volt, hanem azokban a hetekben gyakran ismétlődött, nem templomban, ima közben vagy egyéb szent helyen ért utol, hanem egy tengerparti nyaralás során, autóban utazva, a tengerben fürödve, várost látogatva… Velem volt. Amíg meg nem fogalmazódott bennem, hogy engem soha senki nem szeretett még így és nem is fog. 

És jött a kérdés: Én hogyan tudok válaszolni erre a hatalmas szeretetre? Kellett még néhány hónap, amíg elhittem, hogy nem fog elmúlni az a vágyam, hogy szerzetes szeretnék lenni. Majd különösebb keresés nélkül eljutottam a Sacré-Coeur (Szent Szív) nővérekhez, ahol ez első pillanattól fogva úgy éreztem, itt van a helyem. A látszólagos akadályok – külföldi 2 éves noviciátus, számomra idegen Jézus Szíve képek – hamar feloldódtak Isten segítő kegyelmében.