Közös teremtés

Van bennünk valami, ami fölöttébb nehezen szakad el egy torz, talán a nyugati világra jellemző deizmusból táplálkozó istenképtől. Isten eszerint mindenható, mindent lát, mindent tud, az emberi történelem mint egy meglepetések nélküli előadás folyik előtte és azt várja tőlünk, hogy foglaljuk el, játsszuk el azt a szerepet, amelyet öröktől fogva eltervezett számunkra. Persze senki sem fejezi ki magát ilyen nyersen, sokszor mégis elég megkapargatnunk a felszínt, hogy felbukkanjon ez a fajta istenkép amögött, ahogyan Isten akaratát, gondviselését elképzeljük magunknak...

Persze, hogy Istennek van elképzelése az emberiségről. Pál levelei, János evangéliumának prológusa meg is próbálták leírni ezt: ,,Mert Őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által - akarata és tetszése szerint - gyermekeivé legyünk, hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket..." (Ef. 1,4-5). ,,Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek" (Jn 1,12).

Istennek ez a terve semmiféleképpen sem határozza meg a tökéletesen szabad isteni akaratot: üdvösségterv ez, mely Isten létének végső lényegét fejezi ki, az önmagát adó és szétosztó szeretetet. Az Atya, a Fiú és a Lélek bensőséges közössége ez, mely megnyílik másvalaki felé, hogy befogadhassa szeretetébe. A szövetségnek ez a terve átfogja az egész történelmet és az egész emberiséget, de mivel Istennek ez a vágya szövetségre, közösségre vonatkozik, nem fordulhat máshoz, csak szabad személyekhez.

Igaz tehát, hogy létezik Istennek egy olyan vágya, amely mindannyiunkat személyesen érint. Ha Isten Igéje, szava által kinyilatkoztatja magát, akkor az azért van, hogy mindannyian meghalljuk. Ha meghív bennünket, hogy egyszülött Fiában fiai legyünk, akkor ez azért van, mert azt várja tőlünk, hogy kimondjuk válaszunkat az Ő szavára.

Reméli, hogy ezt a szót mindannyian ki fogjuk mondani. Könnyen megtörténhet, hogy szeretetének kinyilvánítása oda vezet, hogy ez a szó magától megszületik bennünk. De nekünk kell kimondanunk, soha senki nem fogja ezt helyettünk megtenni. (...)

Kép innen: www.fanbehavior.com

Nem olyan Isten előtt állunk tehát, aki hatalmas számítógép módjára programozná és memóriájában tárolná az emberi sorsok milliárdjait, és akit félve és rettegve kellene kérdezgetnünk jövőnkről. Azzal a szeretettel állunk szemben, aki vállalta a kockázatát, hogy bennünket - hasonló és mégis különböző embereket - életre hívjon, és felkínálja számunkra a szövetséget és a közösséget. Ez az Isten-arc az, amelyhez meg kell térnünk, ha valóban szeretnénk megtalálni az Isten akaratának megfelelő helyünket. Ekkor már nem diktátumként vagy végzetként fogjuk felismerni az isteni akaratot, hanem egy közös teremtésre szólító meghívásként.

Forrás:Michel Rondet SJ: Akar-e tőlem valamit Isten?
 in Christus 144 (Octobre 1989), 
pp. 392-399. Fordította Lukács János SJ. Részlet.