A vágyakozás olyan iránytű, amely Isten felé mutatja az irányt

A vágyakozás minden emberben másképpen fejlődik. Fölébredhet már nagyon korán, a gyermekkorban is.  Minél erősebb, annál inkább irányít és vezet minket mintegy belső iránytűként az örök élet felé. Másoknál csak akadozva működik, vargabetűket tesznek az életben, mert még nem ismerték fel az igazi utat. 

A zugligeti közösség kertje, ma reggel :-)

A vágyakozásnak ezt a késői fölébredését gyakran megfigyeltem olyan emberekben, akik életközépi válságban voltak. Kitanultak egy szakmát, családot alapítottak, tíz-tizenöt évig elégedetten dolgoztak a szakmájukban, és úgy tudták, a helyükön vannak. Azonban egyszerre csak - többnyire a negyvenes éveik elején - megjelent bennük az elégedetlenség. Azt mondták, bár a szakterületükön jól dolgoznak, családjukat szeretik, mégis hiányzik nekik valami. Először nem tudták, mi az. Féltek, hogy elmulasztják a valóban lényegeset. Volt köztük olyan is, aki mindig gyakorolta  vallását. Csak miután új és intenzívebb kapcsolatot találtak Istennel, támadt ismét az az érzésük, hogy helyes úton járnak. Legtöbbször még állást sem változtattak, csak életük értelme változott meg. A földi célok sűrű erdejében az Isten utáni vágyakozás olyan volt számukra, mint a hajnali derengés, majd az első napsütés. A földi élet így lett számukra átmenet az igazi hazába. Az élet súlypontja ebből a világból áthelyeződött az örök világba. (...) A vágyakozás olyan iránytű, amely Isten felé mutatja az irányt, és biztosít afelől, hogy Isten hív és vár minket.

 Jálics Ferenc SJ: Lelkivezetés az evangéliumban, 

JTMR-L'Harmattan 2013, p 16-17., 

ford. Várnai Jakab